Tuesday, 12 Dec 2017, 07:30

My site

Home | Sign Up | Log In
Welcome Guest
RSS
Section categories
Van Helsing - Az ikrek harca [76]
Shasta [6]
Dakota [5]
Millie [7]
Statistics

Total online: 1
Guests: 1
Users: 0
Log In

Search
Site friends
  • Create a free website
  • uCoz Community
  • uCoz Textbook
  • Video Tutorials
  • Official Templates Store
  • Best Websites Examples
  • Publisher


    Home » Articles » Regények » Dakota

    Dakota 2

    - Jó reggelt, Dakota – köszönti őt átkarolva Giselle.

     Egy kocsi hátuljában ülnek ketten, egy új, ismeretlen hely felé tartva. Voltak már utazni, de nem így, hanem a mamával, és akkor sem kocsival mentek, mert az drága, és nekik nem telt rá. Ráadásul most Giselle is mintha más lenne. Sokkal szomorúbbnak, kimerültebbnek tűnik, a szemei dagadtak és vörösek. Sírástól és fáradtságtól is lehet, a most felébredt Dakota még nem tudta eldönteni.

     - Hol vagyunk? Hová megyünk? – riad meg hirtelen, és felkapaszkodik az ajtó oldalára, hogy jobban lássa az ablakból a mellettük elsuhanó várost.

     - Ne félj. Az úr, aki vezeti az autót, a nagybátyád.

     - Tristan Youngblood, az édesapád öccse vagyok – veti hátra válla fölött az utat és a forgalmat figyelve-. És mostantól nálam fogsz lakni.

     - És a mama? Hol a mama? Mi történt vele? – esik kétségbe.

     - Semmi baj, Dakota. A mamád most… - szemét elöntik a könnyek, szava elakad, nem tudja folytatni.

     - A mamád most éppen nem tud veled lenni, de majd találkozhattok a városomban.

     - A városodban? Egy egész városod van? És ott a mama is? – pislog reménykedve a fiatal férfira, kinek arcát nem látja, csak félprofilból.

     - Nem mondanám, hogy egy egész városom van. Sajnos még nem vagyok olyan gazdag és hatalmas, de van egy saját lakásom. Igaz, nem túl nagy, de majd megoldjuk valahogy, hogy elférjünk.

     - És te is velünk leszel majd, Giselle?

     - Nem hinném. Otthon már várnak, haza kell mennem. Most az én családomnak van szüksége rám.

     - Akkor én kivel leszek, aki foglalkozik és törődik velem?

     - Majd velem. Én fogok ezentúl vigyázni rád, és én foglak nevelni.

     - És mi lesz akkor a mamával?

     - Édesanyád sajnos nem tud. De ne aggódj, jó helyen lesz nálam – igyekszik lelket önteni nemcsak a kislányba, de saját magába is, majd elfordul, hogy ne láthassák arcát, és halkan maga elé suttog-. Remélem, sikerül majd.

     

     - Itt jó lesz.

     - Kérem, hadd vigyem haza. Ilyen későn nem biztonságos egyedül hazamennie.

     - Gyorsan hazatalálok.

     - És a rossz emberek is hamar megtalálják az olyan makacs kislányokat, mint maga, Giselle. Kérem, hadd vigyem haza!

     - Kérlek, ne hagyj magamra!

     - Rendben Dakota, de csak a te kedvedért – öleli magához a négyévest.

    - Ugye majd te is gyakran eljössz meglátogatni? Vagy átmehetek majd hozzátok? Tudod, hogy még sohasem láttam Christabel nénit!

     - Édesanyám is biztosan szívesen látna téged, mint a húga egyetlen ár… - köszörüli meg torkát – kislányát. Nagyon rég nem látott már, egészen pólyás korod óta. Sokat emlegetett régebben, hogy mi lehet veled. Amint tudom, megbeszélek egy találkozót. Tristan, remélem lesz olyan kedves, hogy ön is meglátogat majd minket, Dakotával együtt.

     - Majd meglátjuk – sóhajt egyet a fáradt sofőr-. Megérkeztünk. Itt lakik, ugye?

     - Igen, köszönöm szépen. Viszlát Dakota, később még találkozunk!

     - Giselle! Nem maradsz velem?

     - Sajnos, most nem tudok tovább. De ha Tristan megengedi, nemsokára ismét látjuk egymást. Vagy én megyek el meglátogatni téged, vagy te jöhetsz el, megígérem.

     - Rendben. Tristan bácsi, ugye elmehetek majd? Vagy átjöhet majd Giselle, játszani velem?

     - Majd meglátjuk. És ne szólíts Tristan bácsinak. Ülj vissza szépen a helyedre.

     - Rendben, Tristan bácsi – válaszol engedelmesen a kislány.

     Giselle még egy utolsó alkalommal megöleli a kislányt és búcsúzólag megpuszilja homlokát.

     - Viszlát, Dakota! - mondja könnyes szemekkel, ahogy kiszáll a kocsiból, és becsukja annak ajtaját.

     Szemeit törölgetve felsiet a lépcsőn az ajtóig, kopogtat. Tristan még megvárja, amíg az ajtó kinyílik, hogy a lány biztosan be tud-e menni. Az ajtó feltárul, és a kiszűrődő gyenge fényben egy talpig feketébe öltözött, szomorú férfi nyit ajtót. Amint meglátja a küszöbön ácsorgó lányt, magához öleli, és közben valamit a fülébe suttog, látja, ahogy mozog a szája. Arcán könnyek indulnak meg, és a fiú érzi, valami baj van. Giselle belekapaszkodik a férfi nyakába és teste rázkódni kezd, mintha zokogna. Tristan tudja, gyászolnak, csak azt nem érti, hogy juthatott el a hír ide ilyen gyorsan, mikor ők nem is üzentek, vagy szóltak senkinek. Még Dakota sem tudja, hogy igazából mi is történt édesanyjával, de ő még nem is értheti, hisz csak egy négy éves, tudatlan, szelíd kislány. A két alak eltűnik a becsukódó ajtó mögött, Tristan pedig a gázra lép, és elhajt, egészen hazáig meg sem szólalva.

     Dakota egy ideig nézi az esti fényeket. Eleinte csak utcai lámpák, majd ahogy beljebb érnek a városba, az utat megvilágító magas oszlopok mellett megjelennek a villódzó reklámok, cégtáblák, a házak sokkal sűrűbben vannak, a kertek, parkok pedig eltűnnek, helyüket boltok, bevásárlóközpontok, üzletsorok váltják fel. Ő mindezt azonban nem látja, mert az egész napos, kimerítő utazástól elfáradt, és még mindig nem pihente ki teljesen az előző esti Csillagpróba fáradalmait sem, így hosszú szempillái ólmos nehézséggel csúsznak egyre lejjebb és lejjebb. Szeme becsukódik, feje vállára dől, s néha-néha apró koppanásokkal ütődik neki az ablaknak, ahogy nagybátyja kanyarodik, ám ebből a fiú maga semmit sem vesz észre, úgy elmerül gondolatai közé. Épp hogy csak betöltötte a felnőttkort, de már nyakába szakadt elárvult unokahúga nevelése. Szerencsére azonban Ysabelle ott áll mellette, és segít majd, hisz megígérte. Ysabelle sohasem hazudna neki, vagy ígérne olyat, amit ne tudna teljesíteni. Ysabelle olyan szép és jó, kedves, törékeny, és gyönyörű. Az ő angyala.

    - Megérkeztünk – állítja le a motort-. Dakota? Remek. Elaludt.

     Kikapcsolja övét és kiszáll, óvatosan becsukva az ajtót, majd kinyitja a másik oldal hátsó ajtaját. Kikapcsolja Dakotát is, és óvatosan karjaiba veszi. Kissé zavarba jön a  cseppnyi gyermek cipelése végett, hisz még sohasem tartott karjaiban ilyen parányi lényt. Becsukja az ajtót, ügyelve arra, hogy a szunnyadó lány nehogy felébredjen, majd közben kezében tartott kulccsal kinyitja a hatalmas bérház kapuját, és a lépcső felé veszi az irányt. Lift persze nincs beszerelve, arról pedig nem is álmodhat, hogy máshová költözik, mert drágább albérletet nem tud fizetni, hacsak nem kapja meg a jobb állást, amiben nagyon bízott.

     Mire felcsoszog a lépcsőn, egészen elfárad ő is, hisz egész nap csak vezetett. Ügyelve, hogy ne ejtse el karjából unokahúgát, kinyitja az ajtót, és besétál. Látja, hogy szemközt, a régi kanapé friss ágyneművel van felhúzva, rajta egy darab papír hever, rövid üzenettel. A levelet elveszi, helyére pedig lefekteti a még mindig alvó kislányt. Lehúzza a csepp cipőket és leteszi őket a földre. Eszébe jutnak a lenn maradt csomagok, és a nyitva felejtett kocsi, így zsebre vágja afecnit, és fáradtságát meghazudtoló gyorsasággal rohan le az autóhoz. Szerencsére senki sem vette észre, így gond nélkül kiveszi az egyetlen bőröndöt, amit Dakotával küldtek, felfedezve, hogy Giselle bőröndje is ott hever mellette.

     - Hogy az a… Nem baj, majd holnap visszaviszem neki. Garden Street 63, ha jól emlékszem. Nem probléma, odatalálok, ahogy az előbb is.

     Vállára akasztja saját utazótáskáját, kezébe veszi a két bőröndöt, lezárja az autót és visszasétál a lakásba. Közben szinte a semmiből elered az eső.

     - Na, már csak ez hiányzott – morog halkan magának, ahogy ismét felmegy a lépcsőn, nehéz csomagokkal megrakva.

     Mikor végre belép, jut csak eszébe, hogy az ajtót nyitva felejtette, így bárki bejöhetett, vagy kimehetett, anélkül, hogy valaki is észrevette volna. Körbenéz, minden sarkot és sötét helyet, az összes helyiséget ellenőrzi, majd megnyugszik, hogy a kislány a helyén, rajta kívül pedig csak ő van benn, így bezárja az ajtót. A konyhába lép, felkattintja egy gyér fényű lámpát és leül az asztalhoz, hogy elolvassa a zsebébe gyűrt papírt.

     

     „Kedves Tristanom,

     

     Kérlek bocsáss meg, hogy a távollétedben csak úgy besétáltam ide, és rendezkedtem. Azt mondtad, sürgős ügyben kell elutaznod messzire, és az unokahúgoddal fogsz visszatérni. Gondoltam, mire hazaérsz, fáradtak lesztek és éhesek, így előre is gondoskodtam ezen igényeitek kielégítéséről. Az ágyadat és a kanapét tiszta ágyneművel húztam fel – kérlek, légy udvarias, és hagyd, hogy a kislány kényelmesen aludhasson. Engedd át neki az ágyad, mint ahogy nekem tetted, hisz ő mégiscsak a bátyád lánya.

     Ha megéheznétek, a kenyértartóban találtok kétszersültet, mert nem akartam friss kenyeret venni, nem tudván, mikor tértek vissza. A hűtőben van hozzávaló, és a fagyasztó sem üres. Előre főztem néhány napi meleg ebédet, olvasszátok ki, és egyétek meg. Ha bármi másra szükségetek lenne, vagy segítség kell, hívj nyugodtan, és átmegyek. Remélem, mihamarább bemutatsz az unokahúgodnak.

     

     Szeretettel:

                                   Ysabelle”

     

     Tristan elmosolyodik barátnője kedvességén, és mikor saját szemével is látja, mennyi figyelmességet tett a lány, eszébe jut, mennyire is szereti őt.

     - Ysabelle, te vagy az én angyalom! Alig várom, hogy ezt végre odaadhassam neked! – vesz elő belső zsebéből egy apró dobozt.

     Kinyitja, nézegeti tartalmát, és elégedetten állapítja meg már sokadszorra, a lány bizonyára örülni fog a meglepetésnek. Régóta gyűjtött már rá, és most végre megvehette, nem csoda hát, hogy alig fért saját bőrébe. Épp csak tizennyolc múlt, de felelősségteljes felnőtt akart lenni, odaadó férj, és családapa, amire való rátermettségét be is akarta bizonyítani, ezért úgy döntött, befogadja majd unokahúgát. Végső esetben, ha nem sikerülne, még mindig ott van Dakota édesanyjának testvére is, akihez a lány mehetne.

     A nappaliból halk nyöszörgésre lesz figyelmes, majd eszébe jut, hogy a kislány, akiért felelősséget akart vállalni, már nemcsak terv, vagy álom, hanem valóság, és épp a régi, kényelmetlen, vacak kanapén fekszik, mikor ágyban lenne a helye. Bár nem a kislány kényelmének érdekében csinálja, csupán hogy barátnője kedvére tegyen, de ismét karjaiba veszi a gyermeket, és saját ágyába fekteti. Ügyelve arra, hogy ne ébredjen fel, leveszi róla a kis kabátot és pulóvert, majd betakargatja, még ha kissé esetlen módon is. Ő maga a nappaliba sétál, lerúgja cipőjét, ledobja saját kabátját, pulóverét, aztán lekattintja a konyha lámpáját és bármilyen kényelmetlenül is, de leheveredik a kanapéra, majd Ysabelle-lel közös jövőjükön merengve álmodozásai álmokba csapnak át, hosszú, mély alvást ígérve.

     

    Category: Dakota | Added by: LumiereBlackwood (16 Sep 2013) | Author: Lumiere Blackwood E W
    Views: 217 | Tags: Giselle, blackwood, blackwood works, lumiere, lumiere blackwood, Tristan, Ysabelle, Novel, Dakota | Rating: 0.0/0
    Total comments: 0
    Only registered users can add comments.
    [ Sign Up | Log In ]
    Copyright MyCorp © 2017
    Free web hostinguCoz